|
Témaindító hozzászólás
|
2018.01.21. 21:26 - |
Markus & Emma Hermansen |
[3-1]
 Nem, kicsit se könnyebb így. Aki azt mondja, hogy fű és alkohol nélkül jobb az élet, meg boldogabb is leszel, annak üzenem; feldughatja magának, komolyan, keményen. Szerintem ebből a pár mondatból kiderült, igazán nincs jó hangulatom úgy a nap huszonnégy órájában, na, talán akkor tűrhető mikor alszom, alvás közben még én sem tudom saját magamat bosszantani, amire meglepően, vagy ellenkezően, de képes vagyok. Ó, nagyon is. A legkisebb hibák, bukások a legidegesítőbbek számomra; mert tisztában szoktam vele lenni, képes vagyok többre, sokkal többre, de egy kis szaron, úgy elcsúszok, mint az amatőr a korcsolyapályán. Mégis valamiért mindig felállok és tovább küzdök.
Emma miatt álltam le. Mert tudtam, hogy fájna neki, ha állandóan bebaszva találná a bátyját. Leszögezem, sose voltam jó testvér, távol áll tőlem, hiszen őt is, Kevint is rengetegszer megvertem, viszont nekem is van szívem... valahol. Meg úgy is tudom, a nyakamon lenne állandóan, ha még mindig alkesz lennék, feláldoztam ezt a jó szokásomat, a szabadidőm kedvéért. Az ám a logika, amikor a szabadidődet piálással töltöd, de azért szoksz le róla, mert megakarod menteni azt az időt, amit így is, úgy is elcseszek valamivel. Tényleg ne keressetek nálam észt és normális felnőtti viselkedést, az már valahol rég elfutott tőlem.
Amúgy ma találkozóm van a húgommal. Fura ez, kurvára, még mindig, pedig már egy ideje ismerem ezt az Emmát, még mindig idegesítő, viszont már kezd valamennyire tűrhető lenni. Valamennyire. Azért még mindig nagy a szája. Meg szereti mindenbe beleütni az orrát. De mégis a húgom, aki megváltozott, azt hiszem a jó irányba. Ellentétben velem, a személyiségem 14 éves korom óta egy helyben toporog. Szomorú. Belépve a kávézóba, megcsapott az otthoniasság, még ha berendezés nem is adja vissza azt az érzést... fogalmam sincs mi van velem, fura. A szemeimmel megkerestem Emmát, majd ahogy odaléptem, rásimítottam a kezem a vállára, köszöntem. - Rég láttalak, mizujs veled? - ültem le mellé. |
 Furcsa, ahogy telik az idő. Pár hét és 21 leszek. Néhány évvel ezelőtt el sem hittem volna, hogy valaha megélem akár csak a második x-et és most itt vagyok nem sokkal a 21 előtt. Szerencsémre túléltem azt, hogy megkerestem Markust 16 évesen, majd azt is, hogy közel 3 év után szakítottunk Sophieval. Nehéz volt, de sikerült. És most itt vagyok. Egy fiatal leszbikus ember, aki próbálja nem csak megtalálni a helyét ebben a világban, de ki is akar tartani a szerettei mellett. Ami nehézkes, ha a te "kasztod", fajod vagy mid van a ranglista legalján. A helyemet rég kijelölték: külváros, egy egész eltűrhető lakásban akárhanyadik emeleten. Sokak szerint nem tudunk kilépni abból a szerepből, hogy csak gyenge emberek vagyunk, akiket a mentálok szerint tönkre tesznek az érzések. Nos nem tudom. Szeretek érezni. Szeretek nevetni, szeretni, olykor sírni, de néha még haragudni is. Ez tesz minket egyedivé, különlegessé.
Ilyen gondolatokkal sétáltam az egyik kedvenc kávézóm felé, ahova Markussal találkozót beszéltünk meg. Viszonylag rég láttuk egymást, ugyanis mostanság voltak a vizsgáim meg az egyik zenekar miatt is kicsit el voltam havazva. Zajlik az élet, mint mindig. Így hát meg kell beszélnünk, mi is volt a mmásikkal az utóbbi időben, amíg nem találkoztunk. De nem tudom, mit csináljak ezután. Mármint most találkozunk, el leszünk pár órát esetleg, megyünk valahova, aztán lehet hazamenni, vissza a mókuskerékbe, vagy esetleg kicsit kiszakadok a sok szarságból és dobolok. Nem érdekelnek a szomszédok! Bár várjunk. Van elektromos dobfelszerelésem is. Jéééé, tényleg! El is felejtettem annyira ritkán használom. Na, csodás, akkor a szomszédokat nem fogja zavarni, ha az éjszaka közepén tombolok esetleg.
Lassacskán megérkeztem a kávézóba, ahol kerestem is egy szabad asztalt, és miután leültem rendeltem magamnak egy mogyorós cappuchinot meg egy szelet csokis sütit és vártam az én drága bátyókámat. |
[3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
