|
Témaindító hozzászólás
|
2018.01.01. 18:12 - |
Andromeda Parks & Conor Davis & Audrey Willa Davis |
[7-1]
 Felvont szemöldökkel pillantottam rá. Nem igen értettem miért is kezdett el arról magyarázni, hogy ha nem engedem hogy hozzám érjen, mikor már régen kiérdemelte annak jogát, hogy megérintsen. ÉS nem azért, mert falkatárs, hanem mert az egyik legjobb barátom és legfőbb bizalmasom. Minden őrnek szoros kapcsolata van a gyógyítóval, de talán nekem van a legszorosabb. Ő és a húgom sokszor bandázott együtt, így az én életemnek is viszonylag szerves részét képezte már fiatalabb korában. - Meda, Cicus, vissza a karmokkal. Egy szóval sem mondtam, hogy nem nyúlhatsz hozzám. Nem kell az izomlazító, az izmaimmal továbbra sincs semmi baj és majd ha tovább ingerelsz te is megtudod. Csak tegyük helyre, aztán majd megjavul. - pattantam elé a fotelból miközben téblábolt a gyógyszerei és köztem. Amikor megkondult az ajtó, bosszúsan fújtam ki a levegőt, hogy már megint megzavartak. MAjd amint Meda beengedte az illetőt a csilingelő hangra megfordultam. Zavarodottan pillantottam a húgomra - Mit csináltál magaddal Willa? - kérdeztem egyből félrehessentve a kérdését miszerint megzavart-e valamit. Átkozom az időt, amikor magunkra maradtunk és nekem meg túlságosan gyorsan kellett felnőnöm, még akkor is, ha a falka összetartó közössége nevelt tovább minket. Audreynak mégis szüksége volt a támaszra, így más választásom nem is volt. Érte pedig örömmel tettem, hiszen ő volt már a szüleink halála előtt, a születésétől fogva a legnagyobb kincs az életemben. Értelmetlen lett volna tagadni, hogy nem ismerem minden rezdülését, így amikor a mosoly egyetlen pillanatra torz fintorrá vált az arcán kérdés sem volt számomra, hogy valami nagyon elcsesződött. Ez túlságosan is a mű máz volt, amit magára aggatott, amikor éppen nem volt teljesen jó kedve, vagy amikor szükségesnek látta. Andromedára néztem miközben némán próbáltam jelezni számára, persze valószínűleg feleslegesen, hogy valószínűleg itt nem csak a nagybátyóra, hanem az ő orvosi tudására is szükség lesz. Közben azért arról sem feledkeztem meg, hogy az előbb említett nővel hol tartottunk a beszélgetésben, hiszen minden mozdulat kisebb gyötrelem volt. |
 A napom nem is kezdődhetett volna rosszabbul, mondjuk a folytatásról ne is beszéljünk. Az élet egy csalóka és olykor eléggé unatkozó jelenség vagy miképp is fogalmazzam meg, hogy abban találja örömét, hogy tűrőképességemet teszteli.
Szóval visszatérve az elejére, állítottam ébresztőt – egy tucatot, biztos, ami tuti -, azonban olyan fantasztikusan jó alvókával rendelkezem, hogy átaludtam az összeset, esetleg szépen kinyomkodtam őket kómásan. Lényeg a lényeg, kicseszettül elaludtam az egyik vizsganapomon! Tudom, hogy nem kellett volna hajnal négyig magolnom a nemzetközi gazdaságtant, de a végére olyan jól belejöttem… Szó, ami szó, késve keltem, amit kapkodásos készülődéshez vezetett, így történt, hogy a hajam nem is találkozott a fésűvel, emellett egy pandának jobban elmentem volna, mintsem egy tigrisnek a szemem alatti fekete karikáknak köszönhetően. Végül is csak tíz perc késéssel estem be az előadóterembe, ahol még javában ment az ültetés. Lehuppanva a székre zihálva nyögtem magam elé, hogy „ettől rosszabb nem lehet”, s mintha csak erre várt volna valaki odafentről, a mögöttem ülő ficánkoló személy szépen leöntött a forró kávéjával. Ingem hátán izzadságfoltnak megfelelő barnaság virított, és érezhetően az illető sok-sok cukorral szereti a koffeinbombáját, ugyanis csak úgy ragadtam. Kínok között megírtam a vizsgámat, mert nem engedtek ki, hogy legalább a cukros maszlagot lemossam magamról, váltóruha meg nem volt nálam természetesen… Említettem már, hogy az egyetem jófejségből jeles?
Könnyeimmel küszködve a női mosdóba rohantam amint végeztem, egyik csoporttársam követett és adott egy pizsama felsőt. Ekkor már igen tudtam értékelni ezt a kis gesztust is, és rohadtul hidegen hagyott, hogy ez egy konkrét pizsama felső! Fáradságom mégis maga alá gyűrt és bőgtem egy sort, vigasztaltak, bőgtem még egyszer, aztán hazafelé vettem az utat. Jól láthatjátok, eddig egy falatot sem ettem, és nem is kívánta a gyomrom, sőt mi több hányingerrel küszködtem. Fejembe ötlött, hogy elmegyek edzeni, hiszen az mindig segít túlvészelni a szarabbnál szarabb napjaimat, és azt hiszem ez most kenterbe veri az eddigi szarságokat. Lám-lám, ki káramkodik állandóan, ha minősíthetetlenül elcseszett napja van? Én! Haza rohantam, magamhoz kaptam az edzős cuccomat, és már hűlt helyem nem volt otthon, sem a szobámban. Fél óra bemelegítés után úgy véltem ugorhatok is neki a karikának, viszont ez balul sült el. Mint említettem, egy falatot nem ettem és a folyadék is valahogy elkerülte szervezetemet mindeddig, így nem csoda, hogy szó szerint lefordultam a karikáról. Amilyen tehetségem van a tökéletes eséshez emberi mivoltommal, sikerült a csuklómra esnem és nehezednem a súlyommal. A fájdalomküszöböm elég magasnak volt mondható, viszont a kialvatlanság nem sokat segített, így kicsordult egy-egy könnycsepp szememből. Pár percig nyomogattam és próbáltam úgy tenni, mintha rohadtul értenék a gyógyításhoz, aztán muszáj voltam bevallani magamnak, hogy ebből Andromeda látogatás lesz.
Nyüszítve összeszedtem magam és magamba roskadva hagytam el a várost és közelítettem meg a leányzó házát. Szerettem Medát, nagyon jó hatással volt mindenkire, már csak a puszta jelensége nyugalommal töltött el, már-már a ház is ezt sugározta és valamivel könnyebb léptekkel vágtam át a kis kerten. Kopogtam az ép kezemmel, majd ahogy be is engedett megpillantottam bátyámat. – Megzavartam valamit? – vigyorogva siklott egyik félről a másikra tekintetem. Nem tudtam róla, hogy valamikor is randiztak volna, vagy bármi egyéb, de hőn szeretett hobbim volt fivérem agyára menni. Más részről, így legalább nem tűnhet fel nekik, hogy iszonyatos napom volt, és alig vártam, hogy nyugovóra térhessek és másnap legyen. Mondhatni tökélyre csiszoltam az álarcomat, amire olyasmi lehet festve, hogy a legvidámabb és legpozitívabb hölggyel állsz szemben! Hatalmas felkiáltójellel és telifogsoros mosollyal. Persze, nem kellett színészkednem, testvérem túlságosan jól ismert ahhoz, no meg sokat is beszéltünk róla, hogy tudhassa mi az ábra valójában. |
 - Jól van, még meghúzod valamidet, öregfiú. Nekem pedig az egészséged a legfontosabb - paskoltam meg a karját. Tudtam, hogy nem kellemes neki, de ez a helyzet olyan fura. Emlékszem, anno én kis szaros tizenhárom éves voltam, ő meg már felnőtt volt. Gyorsan telik az idő, szinte egy szempillantás alatt szerény személyem is felnőtté vált. Néha olyasmi a szitu nálam, mintha retteg gyerekem lenne, minden korban.
- Ennek ellenére nektek a nap 24 órájában nyitva áll az ajtóm - mosolyogtam. Számomra ők lesznek a világon a legfontosabbak, akkor is, amikor a Föld is megszűnik. Na jó, ez drámai volt, viszont annál igazabb volt. Túlságosan szeretem őket ahhoz, hogy ne őket helyezzem az első helyre. Szerintem ez érthető dolog, főleg, ha ilyen makacs valaki, Conie, akkor muszáj körülüttök nyüzsögnöm.
- Szóval a szokásos, örülök - nyugtáztam. - Ha akarod beszélhetek a fejükkel, legalább kicsit könnyítsük meg a dolgodat. Méghogy nem vagy öregfiú! Azok szoktak így nosztalgiázni! De igen emlékszem, sajnos túlságosan is. Szerintem sokkal ritkább a hajam a sok dolog után - sóhajtottam. Elég érdekes volt ezeket kiszedni, néha még azon is elkezdtem gondolkozni, milyen lenne kopaszon. Biztos jobb mint olyan göndör hajjal rendelkezni. Alig tudok mit csinálni vele, a saját életét éli. Úgy örülök (nem), hogy szinte mindennel kitűnök. Szeretnék azért átlagos lenni. Vagy csak normális hajjal rendelkezni. Jó lenne, igen. Szinte sprinteltem a konyhába neki a vízért, de mielőtt odaadtam volna neki, ugye megcsináltam a tiltott dolgot. kiszámíthatóan reagált minderre. Már képtelenek újat mutatni. - Basszuskulcs meg a húzós! Ha nem lennél olyan hatalmas csecsemő, hogy ilyet elhallgass tőlem, ez nem történt volna meg! - semmi harag sincs bennem, csak túlságosan ismerem őket, ugyanazokat a hibákat követik el, amiket már ismerek túl jól.- Teljesen hanyagolod! Szólhattál volna - álltam fel és a csípőmre raktam a kezemet, mintha a rossz gyerekemmel lenne dolgom. - Rendben - sóhajtottam. - Hogyha azt akarod, hogy ne érjek hozzá, legalább engedd meg, hogy izomlazító teát csináljak. Az csak segít! - majd kopogtattattak. - Várj itt, kérlek. |
Méghogy öregfiú. Ezt a lányt is meg kellene nevelni kicsit. Hét évvel vagyok nála idősebb, de már öregember vagyok. Pimasz csitri... - Tudod, Drága Attól, hogy átléptem a 30-at még tökéletes erőben vagyok és ezt te is tudod. De ha szeretnéd megmutathatom. - vigyorogtam rá farkas módjára a fotelból miközben kinyújtóztattam a tagjaimat, vigyázva a fájós vállamra. Valószínűleg hamar meggyógyult volna, de ez már nem az első alkalom volt, eddig pedig mindig elsumákoltam Andromedát ezzel meglátogatni. Most viszont már nem húzhattam, halaszthattam tovább a dolgokat.
- Tudod, hogy senki nem lóg be csak úgy a házadba. Azt senki nem tenné meg. - vigyorogtam rá, majd figyeltem, ahogyan tesz-vesz a házban miközben kérdésekkel bombáz. Hát őszintén, ha vele töltöm a napot mindig többet beszélek, mint általában.
- Nos köszönöm a kérdésed, tökéletesen vagyok. A húgom mint mindig az idegeimre megy, de ez így pompás. - fordultam felé, amikor végre ő is egy helyben maradt. - Nos a fiatalok napról napra izgatottabbak a sátrazás miatt, így nehéz velük. Nem igazán tudnak összpontosítani, de sebaj. Egy hét alatt rengeteget fognak fejlődni ők is és az érzékeik is. Megtanulnak csapatban dolgozni, de hiszen te tudod, hisz te is részt vettél a sátrsazáson. Mindig is ügyes voltál, de te voltál az egyetlen, aki nem nyafogott a lányok közül, hogy piszkosak lettek. Pedig a te hajad emlékszem mindig tiszta faág és gubanc volt a feladatok után. - nosztalgiáztam majd előre nyúlva elkaptam egy tincsét. Hét évvel vagyok nála öregebb és ez pont elég idő volt, hogy a ranglétrán elég magasra jussak ahhoz, hogy kísérőként és segítőként résztvegyek Andromeda túrján. Imádtam a lelkesedését, amivel belevetette magát a feladatokba. Szerintem ő maga sem látta, hogy pont ez motiválta a gyengécske és önbizalomhiánnyal küzdő társait. - Hát ha már így megkérdezted, akkor egy pohár vizet szívesen fogadnék. - pillantottam rá hálásan, hogy nem kell felálllnom a pompásan kényelmes fotelből. A másik kezemmel vettem el a vizet. Ivás közben igazából nem is figyeltem miben mesterkedik a kis boszorka, de kellett volna. Az ismerős fájdalomra élesen szisszentem fel, miközben leengedte a kezemet. - Az istenit, te Lány! Legközelebb szólj, ha ilyen magán akciókat szervezel. - néztem rá kifejezéstelen arccal. Nem haragszom rá, isten ments, de jelenleg még az is jobb, ha semmit nem mutatok, mintha azt látja, hogy mindjárt összecsinálom magam a fájdalomtól. Ráemeltem a tekintetemet miközben elém guggolt, majd elhúztam a szám. - Semmi különös. Kicsit rakoncátlankodik, ennyi. Ma meg kiugrott, de visszatettem, csak hát fáj. - ismertem el, mivel a kérlelhetetlen tekintete nem hagyott más választást. - Semmiség az egész, mostmár rendben lesz, hála a csodálatos képességünknek. - mosolyogtam rá megnyugtatásképp. |
Fogalmam sincs hogy kéne ezt a mai napot leírni, mert nagyon átlagosan telt, ahogy az szokott lenni, bár nem panaszkodásból mondom ezt, hiszen akármennyire tudnak láb alatt mászkálni a kicsit vagy a felnőttek makacskodni, én egyszer se bántam meg, azért jó érzés látni, amikor végre jól vannak. A kisebb-nagyobb nyafogások után odadobnak nekem mindenképp egy köszönetet, az megmelengeti a szívemet. Ma igazából részben otthoni dolgokkal foglalkoztam, legfőképpen a piszkos ruhákat intéztem el, azokról szedtem le, akiknek már tényleg tagadhatatlanul szarul néztek ki a ruháik. Ezért újakat adtam nekik, amennyit tudtam, gondolom majd jönni fognak újért úgyis, hisz tuti elszakad valami. Bár azt hiszem az ilyen kis apróságok nélkül, nem is élvezném a napjaim. Annyira örülök, amikor eszembe jut, hogy tudnak valakihez menni, hogyha baj van. Szeretem őket, akármennyire lököttek képesek lenni néha. De ez van, semmi pénzért se cserélnem le őket. Ma igazából elég egyedül voltam a házban, azt hitem ezen a napon már erre se néznek. Persze ez hülye feltétételezés volt tőlem, de na, tényleg úgy hatott az egész! Igaz volt így is elég dolgom, ebben a házban, sose fogok unatkozni az is biztos, de egy kis társaságot mindig elfogadtam magam mellé, míg ha nem is figyelek a másikra minden percben, ha baja esne, azt úgy is tudnám, valahogy. Arcom rögtön felderült, mikor meghallottam a kopogást.
Rögtön odaszaladtam kinyitni az ajtót. A szám mosolyra húzódott mikor megláttam Conort. Végre valaki, gondoltam magamban. - Szép napot, öregfiú - mosolyogtam huncutan, szerettem piszkálni a kora miatt, hiszen hét évvel idősebb nálam, ez még nem olyan nagy korkülönbség, csak furcsa, hogy belépett a harmincas éveibe. Biztosan örül neki. - Persze, gyere! - engedtem beljebb. -
Hát igazából semmi sem, azt hittem ma már senki se tér ma be hozzám. Hacsak valaki szó nélkül lógott be hozzám. Akkor biztosan volt - kuncogtam- Veled, drága? Hogy vannak a fiatalok?- miközben ment, azért figyeltem mit, hogyan csinál. Sokan - köztük ő is - szereti elsunyulni, hogyha van valami bajuk van. De én úgyis rájövök az ilyenekre. - Kérsz valamit, Conie? - ha kért valamit, én odavittem neki. A sanda gyanúm, hogy a férfi vállával, kezével van valami gond, már nagyon fúrta az oldalamat. Rettenetesen hanyagolta az egyik kezét. Remélem emiatt nem nyír ki. Amikor kicsit leengedte a figyelmét, megmozgattam a karját, úgyhogy lássam hátha gond van a kezével. És volt, hiszen felszisszent. Bár lehet nem azonnal kellett volna rátörnöm ezzel, de azt akartam, hogy jól legyen. - Conie, mi történt a kezeddel? - guggoltam le, ha még a fotelben ült, szokásom állandóan fent tartani a szemkontaktust. |
Ma emberi alakban tartottam a kölyköknek edzést, ugyanis a vállam már rakoncátlankodott egy ideje, de úgy gondoltam jobb ha nem terhelem tovább még tigrisként a saját súlyommal. Ettől függetlenül viszont amikor az egyik gyereknek mutattam meg a helyes fogást és aztán a támadás sorozatot valahogy mégis kiugrott a vállam. Bár a fogamat szorítva kellett végigcsináljam az edzést még sem hagyhattam abba. Ezek a srácok és persze lányok mind számítottak rám. Milyen lett volna ha cserben hagyom őket? Bár Lynn valószínűleg agyon fog szekálni, hogy öregszem ennek ellenére baromira nincs igaza. És ezt bármikor bebizonyítom neki, amikor csak kell. Hiába vagyok 30 továbbra is én vagyok ezen a területen az egyik legjobb vadász.
Miután a fiatalokat szabadjára engedtem azzal a kéréssel, hogy hétvégén készüljenek fel az előttük álló sátras túrázásra. Minden évben elvisszük őket egy túlélő túrára, ez idén sincs másképp csak idén valószínűleg kevesebb katona fog velünk jönni kíséretként. Ilyenkor van lehetőségük kipróbálni az érzékeiket olyan irányított körülmények között, amelyeket még azelőtt le tudunk állítani hogy rossz vége legyen.
Utam egyenesen Andromedához vezetett. Imádtam a falka gyógyítóját. Azon kívül hogy remek (szak)ember volt a jelenléte mindig megnyugtató volt háborgó lelkemnek. A házához érve felléptem a tornácra, majd a jó kezemmel bekopogtam az ajtón és a félfának dőlve vártam míg kinyitja az ajtót. Nem sokáig kellett várni, míg szeplős arca és vörös haja meg nem jelent a látómezőmben. - Szia Kiscsillag. Bemehetek? - mosolyogtam rá, majd amikor odébb állt hogy beléphessek az arcára simítottam a kezem és adtam egy puszit a homlokára. Igazából Andromeda pontosan olyan személyiség volt, mint az a galaxis, amiről a nevét kapta. Ragyogó, örvénylő és még mindig teli rejtett energiával. Bár ő nem mentál, de a falka összes ereje és energiája benne összpontosult, hiszen az alfán és az őrszemeken kívül talán a gyógyítónak van a legnagyobb szerepe az egész falkában. Egy szóval szerettem ezt az energia bomba lányt. - Mi a helyzet feléd? - érdeklődtem miközben lerúgtam a cipőmet a bejárat mellett és a nappaliba csattogtam mögötte, majd lehuppantam az egyik nagy fotelba. Igazából a berendezésen is látszott, hogy miféle személyiség lakik ebben a házban. A lakás pompázott és vibrált a színektől, az élettől, ugyanakkor a berendezés mindegyike kényelmes volt, mind emberi, mind tigris alakban. A tágas terek lehetővé tették, hogy akár az egész falka itt gyűlhessen össze, ha épp ahhoz volt kedvünk. A legjobb az egészben azonban az, hogy mindezt a fiatal lány tudat alatt alakította ilyenné. Mindebből a falkája iránti szeretet és a gyógyítói gondolkozásmmód sütött. |
Andromeda Parks & Conor Davis & Audrey Willa Davis |
[7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
