|
Témaindító hozzászólás
|
2017.11.27. 18:41 - |
Thane Hayes & Philomena Boyle |
[9-1]
 Mikor az egész életed arról szól, hogy másokat megvédj, hozzászoksz, tényleg. Te nem vagy fontos, ők azok. És ezzel jóban is lennék, ha kicsit jobb lenne a helyzetünk, de így undorodom, hisz olyan tanácsnak vagyok a bábja, ami korrupt, illetve velejéig romlott. Szeretnék úgy élni, mint ez a lány, tudom tök nevetséges, mert én nekem szinte megvan minden, viszont eh, inkább élnék egyszerű életet, amiben nincs állandó fájdalom. Hm, rengeteget nyávogok a belső bajaim miatt, azt meg leszarom, épp a megbízottamat akarják kinyírni. Konkrétan örülnék neki, hogyha látnám, ahogy elvérez a szemem láttára. Azonban ez tilos, meg azért rájönnének; defektes vagyok, anyám pedig pápázva rúgna rehabra. Vérzik a vállam és csak az érdekel, hogyan hagynám megöletni Macart. Rendes mentál már az életben se leszek. Igazából, azért se érdekelt a vállam, mert muszáj volt figyelnem, nem hiszem, hogy ilyen könnyen feladnák az egész dolgot. Fogalmam sincs, emberek vagy mentálok, akarják kicsinálni a férfit. Bár ha mentálok lennének, akkor már rég halott lenne, a fajtám mindig is a pontosságukról volt híres, ebben a legjobbak vagyunk. Szóval hamarabb emberek szeretnék ezt az egészet. Minek? Kétlem, hogy ezzel az egésszel elérnének bármit is, maximum azt, hogy megöletik magukat a saját hülyeségükért. Sajnos, magamat kell védenem először.
A kérdésem után észre se vettem, ahogy eltűnt a közelemből teljesen elvoltam a saját elmémben, szerencsére nem ment messzire, aggódnék akkor érte. - Rá kéne néznem Macarra - szólaltam meg. Bár szerintem teljesen jól van, valamiért hátulról támadnak. Szerintem, engem akarnak először kiiktatni, aztán jöhet ő. Logikus amúgy, én azt hisze nagyobb falatnak számítok. Kicsit se szisszentem fel, amikor a sebemre öntötte a folyadékot, a migrének általában sokkal szarabbak szoktak lenni, ahogy az izomgörcsök is. - Tudod, ezt elintéztem volna magam is, de így is dolgom van. Van még egy ember - jelentettem ki. Simán lehet, hogy be fog jönni a betört ajtón. Viszont azért a sebhez szorítottam a kötszert. Amint előállt a felsővel, fogalmam sem volt mit mondhatnék, mi lenne a helyes. - Sajnálom - ezzel el is indultam, oda ahol Macar volt, a kötszert még mindig fogtam. - Uram, még veszélyben van. Hárman vannak. Kettőt elintéztem, de egy még hátra van. Kikísérem az autóhoz, menjen, én majd hazajutok valahogy - ő csak bólintott. Amint elindult, én éles fájdalmat éreztem a hátamban, amit nem az elmém csinált. Egy kés. Egy téglával majdnem agyon vertem, de a végén már realizál, hogy nem kéne. Bevánszorogva a szabászatban, Boyle felé fordultam. - Boyle, van egy kisebb gondom. |
Amint Macar rábólintott a… a valamire, szinte azonnal a szabászatban találtam magam. Alig ocsúdtam fel az első megdöbbenésből, újra úgy rángattak, mint egy rongybabát. Szívem szerint visszahúztam volna az asztal alá, mivel normál ember nem enged egy ilyen helyes pofit vészes közegbe. De szerintem, nem sokra mentem volna vele. Tanultam önvédelmet, meg minden, de fél kézzel le tudna gyűrni, ha jól mértem fel a dolgot.
Egy pár pillanatig néztem a történéseket, majd motoszkálást hallottam a hátam mögül és egy sí maszkos alak jött be a hátsó ajtón. Tudtam, hogy nyugodtnak kellett maradnom, így vettem egy mély levegőt. Vajon mivel hatástalanítatnám? Az egyik asztal alól átmásztam a másik alá és az alsó fiókból elővettem egy anyagokkal teli gyűrűs mappát. Volt vagy négy kiló. Megvártam, míg elment mellettem, majd csendben előbújtam és alattomosan hátulról leütöttem. Nem volt szép dolog, de muszáj volt biztosra mennem.
Ahogy kidőlt visszahelyeztem a mintákat és egy székhez kötöztem az férfit. Rohadt nehéz volt, így pont akkor fejeztem be a kikötözést. Sajnos a kedvenc rózsaszín tüllömmel kellett megkötöznöm, mert az volt a legstrapabíróbb anyag a közelben.
- Persze. – Kiegyenesedtem és megpaskoltam a megkötözött vállát. – Te viszont nem. – Összehúzódott a torkom és egy enyhe fájdalom hullám suhant át a koponyámon. Vérzett és ez nagyon nem tetszett. – Várj egy percet. – Hátrébb mentem, ahol az elsősegély cuccokat tartjuk. Bepötyögtem kódot és felnyílt a légmentesen záródó doboz, kivettem a sebbenzint meg a ködszert. Amennyiben ott maradt felálltam egy székre és se szó, se beszéd ráöntöttem a sebbenzinből egy tetemesebb adagot, majd rászorítottam a ködszert. – Ezt fogd. – Leléptem a székről és kikaptam egy fekete, feszes pólót a szekrényből. Fixen jól fog állni neki. Annyira,hogy tutira meg fog utána fordulni egy-két mentál is.– Ez meg a tied. A védelemért. |
Túl feszült voltam az a baj és ahogy ideges kezdtem lenne, úgy kezdett el fájni az izmom is. Nem jó, főleg, hogy azért szükségem van a kiváló reflexre, ha bármi probléma is akadna, de így csak lassan magamat teszem tönkre. Otthon akarok lenni, ahol jól le tudok nyugodni, aztán újra mehetek dolgozni. Anyám semmit se sejt, ami még jól is esett az egómnak, hiszen vele vagyok a legtöbbet, viszont a csaj csak úgy leszedte rólam a pajzsokat, amit felépítettem, persze ez máshogy volt a valóságban, de eskü, átlátott rajtam, pedig csupán egy szimpla ember, aki ruhákat varr és ad el. Miért ő?
- Ember vagy, neked ez természetes. Nekem nem. - na meg eszem ágában se volt pont neki arról panaszkodni, hogy az elmém képes megbüntetni azért, mert érzek, ha ez tűrhető, akkor fogalmam sincs, mit lehet felhozni a többségnek. Amúgy annyit beszél, csakhogy már észrevehette volna, én kicsit sem vagyok valami szószátyár férfi. Szerettem tisztán lerendezni mindent. Meg a felesleges csevegéssel hova jutunk el? Aranyos gondolat menetet közölt velem, viszont ez máshogy működik. Nekem olyan lehetetlennek tűnt. Pedig elszerettem volna szökni. Tényleg. Pusztán a munka, ami ideköt ehhez a társadalomhoz engem. - Állandóan dolgozom, Boyle. Nem lehet - ráztam meg a fejem, talán így felfogja, ez kicsit se olyan könnyű. Bárcsak. Követtem az eladót, hisz Macar szerette volna, ha az egyetlen szabászának semmi baja sem lenne. Éreztem valamit, mintha valaki figyelt minket. Ösztönösen a lány vállára tettem a kezem, hogyha valami történne, rögtön eltudjam húzni az útból. Mi történik? Hogyha a megbízottam után leselkedik valaki, akkor én egy kicsit bajban vagyok. Hiszen szívesen hagynám meghalni, de akkor oda a munkám vagy rosszabb történik és a lány sérül meg. Még az kéne. Láttam valakit elsuhanni az épületek között, bár úgy tettem, mintha semmi sem történt volna, csak pakolgatunk magunknak itt. Ebből baj lesz. Követve a lányt, újra meghallgattam a monológját. Macar nem szólalt meg, csupán rám nézett. - Uram, Boyle, az igazságot mondja. Láttam odakint valakit - szinte vigyázzban álltam, várva az idősebb férfi válaszát. - Legyen - egyszerű mégis hűvösnek hatott a szava. - Hayes, tudod mi a dolgod - ezzel bólintottam is egyet. Behúzva a lányt a szabászati részhez, megszólaltam. - Biztonságos helyre kell menned. Most - Az ilyen dolog sajna nem játék nálunk. Az ablaknál megláttam egy figurát, így rögtön behúztam magam után a lányt egy asztal alá, ahol nem láthat meg minket. Csak vártam, hátha hallok lépéseket. Muszáj volt előbújnom. Hogyha bejut, akkor engem támadjon meg először, ha lehet. Lépéseket hallottam onnan, ahol az autónk volt, figyeltem. A zárat feltörték és előttem állt az, aki leselkedett utánunk. Fogalmam sincs, hogy ő támadott vagy én támadtam hamarabb, szinte egyszerre történt az egész. Fejbe vertem egy nehezebb tárggyal, amitől ki is dőlt. Viszont az egyik olló szépen felhasította a vállamon a ruhaanyagot, ahogy a bőrömet is. Nem volt időm nyafogni. Egy anyaggal megkötöztem az elkövetőt, majd a lányhoz mentem. - Minden rendben? |
Alig vártam, hogy visszatérjen a kedves kis zugomba, ahol varrni szoktunk a lányokkal. Miután bejöttem és mielőtt ő besétált volna a megbízó leült, így nem láthatta, ahogy visszahúzom a függönyt magam mögött. Szerettem volna, ha biztonságban érzi magát ott, ahol én is. Talán úgy válaszol. Amikor kimondta a selejt szót megállt bennem az ütő. Hogy gondolhat magáról ilyet akárki?
- Nem hinném. A kint álló úriember sokkal inkább tűnik selejtnek, mint te. – Jegyeztem meg nyugodtan és hittem is abban, amit mondtam. A mentálok egy olyan ága az emberiségnek, aminek sosem lett volna szabad ilyen irányt venniük. Az érzelmek nélküli élet… Élet egyáltalán? – Nem tudom, hogy jólesne-e neked, ha valakivel őszinte lehetnél, de ide nyugodtan jöhetsz. – Rámosolyogtam, igyekeztem bizalomgerjesztő lenni. Tudtam, hogy nem jelentett ez neki semmit. Mégsem voltam képes megfelelően reagálni. Vagy csak simán annyiban hagyni a dolgot. Úgy ugrottam fejest valamiben, amit nem is ismertem, mintha ez lett volna a legegyértelműbb dolog a világon.
Felvettem a maradék csomag felét és újra kiindultam az utcára. Alig, hogy kiléptem az utcára megfeszültek a hátizmaim és felhúztam a vállam. Igyekeztem nem túl feltűnően körbe nézni. Mintha hirtelen, minden megváltozott volna. Éreztem, hogy megváltozott kint a légkör, így leraktam a ruhákat és szinte rohantam vissza az üzletbe, amint rájöttem mi a baj.
- Uram, szerintem itt kéne maradnia egy darabig. – Vissza engedtem a testőrt is, gondolván fura lenne, ha kizárnám, pláne a foglalkozása miatt.– Valamiért úgy éreztem az előbb kint, hogy veszélyben vagyok. És nem hiszem, hogy valaki engem venne célba. – Felgyűrtem a fekete has pólóm ujjait és lazán a pénztáros pultnak döntöttem a csípőm. Persze, simán lehet, hogy flúgosnak néztek. De én tudtam, amit tudtam és odakint biztosan valaki Mr.Macar-ra pályázik. Nem mondom izgatott voltam. Még sosem történt semmi ennyire szokatlan velem és alig vártam, hogy mi lesz a vége! Remélem happy end lesz. |
Túl nagy kiváltságot kaptam, hisz végre olyan személy arcát néztem, aki mutat érzelmeket. Furcsa volt és irigykednék is rá, hogyha képes lennék erre. Csak figyeltem mit csinált, úgyis kell az idegenek minden lépését néznem, nehogy valami őrültséget csináljon, például megtámadja a megbízottamat. Igazából, fogalmam sincs, haragudnék az emberre, ha meggyilkolná. Sőt szerintem még odébb is állnék, nézném, ahogy darabokra szedi. De nem lehet. Muszáj jól viselkednem. Kötelező fent tartani azt az álcát, amit sikeresen kialakítottam öt év alatt. Így jobb is. Érzések nélkül, hiszen így semmilyen fájdalom sem hasít belém, megkímélve engemet. Tudom, az eljárás miatt van ez az egész és még mindig nem vagyok jóban vele.
Akkor tértem vissza csak a keserű valóságba, mikor a férfi megszólított. Tehát segítenem kell a lánynak. Remek. Fogalmam sincs mi lenne, ha olyat kérdéseket tenne fel, amitől dühbe gurulok. Gyűlölném azt a tudatot, hogy egy ártatlan lányt bántanék. Bár gőzöm sincsen mi lenne arra a jó magyarázat, hogy megöltem egy embert. Inkább nem is gondolok arra, mit éreznek akkor és mennyire fájna a tudat. Szó szerint. Igyekeztem tényleg büszke lenni a fajtámra, de lehetetlen. Csak haragot érzek. Ez meg szar. Persze a lányt úgy követtem, mint egy kiskutya a gazdiját, szóval, mint minden esetben. Amint másik helyre kerültünk, újra körülnéztem. Teljesen más az atmoszféra, mint nálunk. A lány felé fordítottam a fejem, amint elmondta hol meg melyik ruhákat kell megkapnom, aztán az autóba tennem. Egyszerű. Mindig annak tűnik. Idegesített a csaj tekintete a hátamon, mintha akarna tőlem valamit. Nekem meg kezd nagyon elegem lenni. Hagyja abba. Kérlek. Utálom. Thane... nyugalom. Nyugodj meg. Túlságosan zavar ez a helyzet. És nem is magam miatt félek - azt már megszoktam -, hanem a lány miatt. Mint már említettem, ő ártatlan. Igazságtalan lenne, ha ilyen végzete lenne csak miattam, éreznék egyáltalán bűntudatot? Fogalmam sincs, de érdekes lenne. Csend volt. Kínzó csend. Egy normált mentálnak ez nem okozna gondozna, de nekem igen. Fogalmam sincs mit akar. Igazából az autó látványa megnyugtatott. Ez az eszköz azt jelentette, hogy visszamehetek lassan haza. Ahol nincs semmi különös, csak ugyanaz. Talán az a jó környezet nekem. Igen. Teljesen. Amikor elkezdett beszélni, újra hegyeztem a füleimet. Meg kellett hallgatnom, de rohadtul nem tetszett, a fogalmazása. Ez szar. Ez szar. Ez szar. Végezni akarok. - Mondjad - böktem ki, bár meg fogom bánni, a kérdését. Nagyon. Érzem én. Félek. Ne. Mi lesz már? Végülis igazam lett, amint kimondta a kérdését, a világ szinte megszűnt létezni. Ez egy álom. Egy rossz álom. Rémálom. Ki akarok jutni. A körmeimet belevéstem a tenyerembe, ezzel visszatértem a jelenben. - Mert én egy selejt vagyok... Érzek |
Persze, amint belépett utána a másik úriember rájöttem, hogy valószínűleg ő a megrendelőm. Rendíthetetlen arc, nyugodt vagyis inkább üres aura. Legszívesebben megfejeltem volna az asztalt, hogy lássam arra reagálna-e. Valószínűleg nem. A hangjára azonnal felpattantam. Szerettem volna kezet fogni vele, mint a profik. De állítólag ők nem élnek ilyen emberi gesztusokkal. Sajnálatos.
- Mr.Macar, véleményem szerint minden meg van. – Bár tudtam, hogy az én véleményem nem sokat számított. – Amennyiben mégsem, kérem, azonnal értesítsen és pótolom a hiányt. – Nem hinném, hogy lenne. A munkámban jó voltam, sőt mi több; tökéletes. Máskülönben nem engem választott volna.
- Élnék a segítséggel. – Eresztettem meg egy mosolyt a férfi felé. Rájöttem, hogy testőr, amint nézelődni kezdett. Persze, felesleges volt a kedves gesztusom, de nem bántam. Boldog voltam, hogy nem olyannak születtem, mint ők. Hátra indultam, a szabászatba, ami egy pár lépcsőfokkal lejjebb volt az üzlethelyiségnél. Felakasztottam a rózsa mintás függönyt, ami elválasztotta a kettőt.
- A fekete ruhacsomagok azok. – Egy helyre gyűjtöttem őket. Szinte mindegyiket felakasztottam az alsóneműkön kívül, illetve a megrendelt pólókon kívül. Megfogtam a nem akasztós csomagokat, mert azokat együtt ki tudtam vinni egyedül is. Fintorogva konstatáltam, hogy a megrendelő nem is nézelődött a boltban, hanem már üzleti ügyben telefonált. Milyen ingerszegény. Kint az autó hátsó része tárva nyitva várt ránk. Mint egy nagy száj, ami csak arra várt, hogy bekebelezze az én drága műveimet… Ahogy bepakoltunk az autó csomagtartójába éreztem, hogy nem vagyok képes tovább tartani a számat. Egyszerűen viszkettem a kíváncsiságtól, a kezdődő migrénről nem is beszélve.
- Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz, de muszáj megkérdeznem valamit. – Mondtam, miközben fel se néztem. Nem féltem. Sosem szoktam. A félelem érzetem elkallódott valahol az agyamban. May, az örökbefogadó anyukám azt szokta mondani, hogy olyan vagyok, mint egy gyerek. Ha fel akarok mászni egy fára, felmászok, és nem gondolok arra, hogy mi lesz, ha leesek.
Igaza van. Az aggályokkal teli gondolatokat mindig mélyre temetem a fejemben. Teljesen feleslegesnek tartom a félelmet, csak akadályoz bennünket az életünk folyamán. Különben is mindig megfájdul a fejem, ha sokáig malmozok valami rizikós dolgon. Ez biztosan egy jel arra, hogy feleslegesen félek. Nos, nézzük, hogy ezen a fán milyen magasra jutok.
- Neked miért más a tekinteted, mint az övé? – Nem hagyhattam abba a pakolást, így üres kézzel ott hagytam az autónál is visszamentem a szabászatba. Nem lett volna jó, ha bárki rájön, hogy nem dolgozunk éppen. Kíváncsi vagyok, nem hülye! |
Inkább aludtam volna, hiszen addig se kell a valóvilággal foglalkoznom, meg azzal a folytonos gyomor görccsel, ami egy jó ideje ott van bennem, hisz ez az élet szar. És kiket kéne felelősségre vonni? Természetes a saját fajtámat, de nem hiszem, hogy valaha is változtatni lehetne ezen a rendszeren, mert úgyis, akik sikeres volt az Elcsendesedés, sokkal többen vannak. Szerény személyem? Jelenleg egyedül. Vagyis csak magamról tudok, ez viszont hatalmas hígított fos. Egyszerűen gigászian megszopatott engem a sors, amit valahogy muszáj kezelnem. Meg is csinálom, csak ugye ez valahogy nem esik jól. Igaz akarok lenni magamhoz, de ezt megcsinálni tilos, hisz' úgyis nyáladzó báb lennék a végére. Fel kellett azért kelnem és azért újra az érzelemmentességbe burkolni magam, ami évek tapasztalatával, egyre jobban ment. Ha lehet azt mondani. Hogyha egy mentál szemébe nézel nem látsz semmit benne, valamilyen érzelem, ami megcsillan a szemükben. De mi van az enyémmel? Vajon, ugyanolyan robotszerű lennék, mint a többiek? Lehet erős megfogalmazás a robot, viszont ilyen szemszögből, még nekem is idegenek. Persze ezért képtelen vagyok feledni, minek is kellene lennem. A fájdalom általában erős, ez emlékeztet arra, hogy érzelemmentesnek kell maradnom. Hát maradok. Próbálok. Csak ne verne a szívem. Emberrel félek találkozni, hátha ő felfedezi bennem a furcsaságomat, aztán, mint valami rossz álomban, a legrosszabb rémálmaim, agyatlanná válok. Dühít. Meg kéne néha nyugodnom, hiszen mindjárt elfuvarozom Mr. Macar-t az üzletbe, ahol rendelte a gyerekeinek a ruhát. Vajon miért tett ilyet? Vajon, miért egy embert kért meg, ha számunkra ostobák, mint az alakváltók. Hacsak... nem. Nem szabad álmodoznom olyanról, ami nevetséges, hogyha a logikát nézzük. Ritka eset vagyok, sajna. Nyugodj meg, Thane. Nyugalom. Az autóban, mint általában csend volt, hisz kicsit se voltunk a felesleges trécselések híve, de így is, valamivel le kellett foglalnom magamat. Macar egy hatalmas cég pénzügyi vezetője, így kicsit se csoda, hogy a nyakamba varrták. Muszáj vigyáznom rá. Ki tudja meddig. Az autó megállt, ahogy a szívem is kissé. Ugyan, ez nem látszott rajtam szerencsére. - Uram - bólintva én mentem elsőnek, majd ő szorosan mögöttem. Belépve körülnéztem a boltban. A lány, aki a pénztárnál ült, azt hitte titkos dolgokat keresek, pedig csupán érdeklődtem a hely iránt. Más volt a légkör az biztos. Viszont a szemeim a lányon ragadtak meg, hiszen emberrel, egyszer sem volt szerencsém. Pedig milyen kíváncsi voltam rájuk 20 évesen. Naiv voltam, igen. Szomorú és csalódott is voltam. Mostanra már alig lehet valamivel meglepni. Felidegesíteni? Na az már sokkal könnyebb. Bár most tudtam magam kontrollálni, mert egy ártatlan embert utálnék bántani. A mellettem álló mentál... na ő más. Ránéztem, ahogy előrébb lépett. Majd a férfi megszólalt. - Boyle kisasszony, megvan minden, amit rendeltem? - hangjától még nekem is borsózna a hátam. - Ha túl sok lenne magának, a testőröm segíthet - mutatott rám, én pedig kiegyenesedtem. |
Lassan egy hete dolgoztam az eddigi legfurcsább megrendelésemen. Nem hittem volna, hogy valaha lesz olyan mentál, aki hozzám fordul. Úgy látszik a jó kis bensőséges rendszerűk mégsem annyira gördülékeny. Vagy csak simán alantas munkának találják a varrást. Senki sem tudhatja. Egész héten bent maradtam a bolt szabászatában, hogy mára kész legyek velük. Ja, hogy mikkel is? Különböző korosztályú és méretű fiú és lány ruhákat rendeltek. Vagyis lényegében több tíz darab öltöny vagy kosztüm nadrágot és egy színű ingeket. Annak ellenére, hogy nem hangsúlyozták ki a nemi megkülönböztetést, én nem tudtam megállni, hogy ne tegyem különbözővé őket.
Két kézilány segédkezett nekem egész idő alatt, akiket rendesen megfizettem. Nem volt baj, elég sok pénzt ígért a megrendelő. Akiről még csak nem is sejtettem, hogy kicsoda. Idegesen pillantottam a szépen összehajtott ruhadarabok felé. Lehet elvetettem a súlyt. Talán nem kellett volna ennyi színt tennem bele? Számat rágva adtam vissza egy hölgynek a borravalóját. A főnök megbízott bennem, így megengedte, hogy esetenként az üzletben fogadjak vevőket. Lassan bezártam, hogy a legnagyobb nyugalomban készülhessek elő a megrázó élményre.
Még sosem találkoztam mentállal. Idegesen ültem le a pénztáros pult mellett lévő kerek asztal mellé. A bolt berendezései mind menta zöldek voltak, remekül harmonizáltak a homok színű falakkal. Szerettem a pasztellszíneket, nem csoda, hogy nem rég pasztell lilára festettem a hajam. Számat rágva csavargattam a copfom végét. Kérlek, legyen jó véleménnyel rólam és a munkámról. Kérlek, kérlek, kérlek.
Újra lefuttattam magamban, hogy megvan-e minden. Kislány ruhák egytől tíz éves korig, tini ruhák tíztől tizennyolc éves korig és felnőtt ruhák. Ugyanez fiúban, minden évre négy szett. Egy szett a lány szériában világosszürke és fekete színű nadrágokat, fehér alapon kék és szürke cérnával varrt ingeket tartalmaz. Egyikre-másikra tettem egy-két lágy fodrot. A nadrágokat rózsaszín vagy piros selyemmel béleltem. A fiúban sötétszürke és sötétkék nadrágok, s e színekkel varrt ingek vannak királykék és méregzöld szatén béléssel. Itt a gombok és később a mandzsetták színeivel játszottam. Oh és persze a sima, pamut, fehér alsóneműk.
Ezek a ruhák elegek lettek volna egy fiú- és egy leánygyermek számára 21 éves korukig… Reméltem, hogy nem abban segédkeztem valakinek, hogy rabként tartson két gyereket felnőtt korukig. Izgultam is, el is voltam borzadva és mégis imádtam megcsinálni minden egyes apró részletet. Egyenes háttal, tökéletes tartással ültem, de a földet bámultam. Vajon félni fogok? Mély levegőt vettem és azonnal felkaptam a fejem az ajtó feletti kis csengő hangjára. Összevont szemöldökkel néztem a belépő ember kék szemeibe. Annyira intenzív volt a tekintete, hogy kiszáradt tőle a szám… Ennél sokkal kevésbé heves pillantásra számítottam. |
Thane Hayes & Philomena Boyle |
[9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
